Barion Pixel

Gyermekként még nagyon is hittünk a csodákban és a fantáziánk minden lyukat be tudott tömni az életben, ahol elillant a szeretet vagy a remény. A 8 éves Tilda egyszerre látja élesen és egyfajta torz egybemosódott masszaként is a világot, ami körbeveszi. Ha érzésekről van szó, szinte tévedhetetlen, de tud egy nagy titkot is: aki nagyon elkeseredik, az orrszarvúvá változik át. Tudja, hogy olyan páncélt növeszt rajtunk a szomorúság, a mellőzöttség, ami már nem akar senkit sem átengedni. Inkább elmenekülünk, elrejtőzünk – jobb is úgy, talán nem fáj annyira. Azt reméljük, a vastag védőfal megvéd minket, de legbelül tudjuk, hogy el is rejt a világ szeme elől. De ha az a szem észre se vesz minket, akkor nem jobb így?

Milyen ez a világ?

Ha két ember örül, boldog együtt akkor az azt is jelenti, hogy egy harmadik szomorú lesz? A felnőttek világa fájdalmas, a kiváltságosoknak jut csak valami jó. Ez régen is így volt és most is elég csak kinézni az ablakon – látszik, hogy nem sok minden változott. Mindenki vágyik valamire. Szeretetre biztosan.

Emlékek, a múlt és a jelen váltja egymás a kislány szemén keresztül és könnyen megértjük, miért a bánatot és a hiányt látja a körülötte levő világban. Hiába vették körül felnőttek, hiába van, aki vigyázzon rá, ő attól még egyedül lett hagyva. Lehet, hogy mindenki más is magányosan tölti a napjait a lelke mélyén? Elérhetetlen, bárcsak, de jó lenne emberekről ábrándozva?

Szeretetre éhesen

A Sellők és Rinocéroszok nagyon érzékeny rövidfilm, ami a mellőzöttség, a szeretet és a kapcsolódni vágyás kérdéseit bontja ki látványos és meghökkentő formában. Mindennapi tragédiák, a múlt árnyékai kísérik szinte az összes szereplőt. Van, aki még reménykedik, van, aki már feladta és olyan is, aki elfogadta, hogy neki ennyi jutott. És éppen ezért fontos, hogy a szeretetéhség, az esendőség mellett a következmények is részt kapnak a filmben. Mindannyian igyekszünk megküzdeni azzal, ami fáj. Ezernyi módot és eszközt felhasználhatunk, tudatunk szélére száműzhetjük, páncélt növeszthetünk, de a hiány sajgó érzése akkor is velünk marad. És, hogy miért kell mindezt látnunk? Mert rólunk is szól.

Elhagyás, félrelépés, magány – mindenkit összetör egy ilyen élmény. És nincs különbség közöttünk, mert a jobb partit kereső anya ugyanúgy eltűnik, mint a férje szemében az az asszony, aki szívét-lelkét odaadná egy kedves szóért – ha végre valahára, kapna, akár egy kis morzsányi szeretetet. És az apa, aki világgá ment? Ő már csak Tilda rajzaiban él, hiányát a papír és a színes ceruzák töltik be. És a kislány képes csak kitartóan reménykedni, hinni abban, hogy megváltozhatnak a dolgok, hogy egy nap kinyílik az ajtó és megpillanthatja az ismerős csíkos pulóvert. És, hogy utána mi lesz? Értékeljük az apró reménysugarakat is, van, hogy ez a legtöbb, amit tehetünk.

A keserédes befejezés is nagybetűs kérdéseket hoz magával. Mindenki boldog végül? Biztosan nem. Vállalni tudjuk a döntéseink következményeit? Ha igen, ha nem, már nem térhetünk ki előlük. És, ha megküzdünk, megoldást találunk arra, ami elől menekültünk, akkor feltehetjük utolsó kérdésként a legfontosabbat: mi hiányzott valójában nekünk? A válasz a szeretet lesz.


Traub Viktória alkotása az indiai 7. Bangalore Rövidfilm Fesztivál és az amerikai California Women’s Film Festival Legjobb Animáció Díját is megkapta. A hamarosan megrendezésre kerülő Melbourne-i Nemzetközi Filmfesztivál és a szeptemberi kanadai Calgary Nemzetközi Filmfesztivál is versenybe válogatta a rövidfilmet, amely az érzelmi kiszolgáltatottságról szól, több nézőpontból is bemutatva a témát.

honlap: http://sellokesrinoceroszok.hu/hu/