A villamos egy ideje már csukott ajtókkal állt a megállóban. Nem ment tovább és a megállóban álló reklámplakátra tévedt a tekintetem. Meglehetősen provokatív kérdést tett fel: Egy teljesen embernek kinéző androiddal szeretkezni megcsalásnak számít? Már épp a válaszon gondolkodtam volna, amikor egy pár sétált el a plakát előtt. A férfi megtorpant, visszább lépett néhányat, majd félrebillentett fejjel olvasta el ugyanazt a mondatot, amit én is. Oldalra lépett, egy pillanatig hezitált, majd megnyomta válaszként a nem gombot. Indult volna tovább, de a vele sétáló lány is odament a reklám elé és határozott igent nyomott. Kiegyenlítődtek a szavazatok? Nem igazán, mert az igenre több érkezett az alattuk levő kis led számlálók szerint. De a Westworld című sorozat kérdése attól még időszerű.

Tárgyak vagy élőlények?

Vajon beszélgettek az eltérő véleményükről? Valami olyasmiről, amitől minden pár fél, és mégis – a tiszta valóságában, még nem kell törődnünk ezzel a kérdéssel. Megcsalás van, emberhez hasonló androidok viszont még nincsenek. És mik lennének az érvek? Ha megszólalásig olyan, mint egy ember, akkor annak is számítana, hiszen úgy pillant ránk, mosolyodik el, simít végig az ujjaival, vagy épp nyög fel szex közben, mint mi. Vagy illúzió azt gondolni, hogy egy tárgy bármikor is felveheti a versenyt egy érző, gondolkodó emberi lénnyel?

A mai fogalmainkkal nehéz megközelíteni a témát. A ma gyártott szexrobotok egyre élethűbbek és már ez is problémákat vet fel. Lesznek olyanok, akik elégszenek ezzel és nem hús-vér társra vágynak? Minden bizonnyal. Az indokok skálája pedig elég széles lesz. A kapcsolatok kiszámíthatatlansága, az ismerkedéstől való félelem, vagy a „kinek kell egy olyan, mint én” szorongása. De válasz lesz az állandóan kedvünket kereső, nekünk udvarló és mindig készenlétben álló kiszolgálás is – a nárcizmus mellékzöngéivel. Sokan kritizálják ezt a gondolatmenetet azzal, hogy ez az emberekkel, és főleg a nőkkel való bánásmódon ront majd – pedig az már így is elég sok borzalmat hordoz magában, nem kellene tovább rontani a dolgokon.

Hűtlenebbek vagyunk?

Nemrég, a Facebookot a megcsalás online fellegvárának nevezték egy interjúkérdésben. Ez több téren is téves nézőpont. A közösségi oldal ugyanis egy felület, amit mi, emberek használunk. És pontosan arra, amire szeretnénk. De ha valaki pont emiatt vetne követ a kék-fehér oldalra, annak egy gondolatkísérletet ajánlok. Vajon mennyire volt jelen a megcsalás az internet előtti időkben? És amikor még okos vagy mobiltelefonunk sem volt? A lehetőség adott volt, aki pedig ki akarta használni az megtalálta a módszert, a felületet és a lehetőséget is. Ha pedig a számokon aggódunk, akkor jó hír az, hogy a megcsalás, a szakirodalom szerint döntés (és hiány) kérdése, nem mennyiségé. Aki jól érzi magát az száz lehetőséget is kihagy, aki viszont egy vélt vagy valós űrt akar betömni, az az első kísértésnek sem valószínű, hogy ellenáll, sőt lehet, hogy aktívan keresi is az alkalmat.

Mit keresel igazából?

Nem naivitás azt kijelenteni, hogy több embert érünk el manapság. A közösségi oldalak, a randi és (szex) partnerkereső applikációk „végtelen” mennyiségű emberrel kötnek minket össze, és mindezt egy kis eszközbe zárva a zsebünkben mindenhová magunkkal visszük. Akár 5 percet töltünk vele, akár órákat, a sokaság ott vár minket. A jó kérdés ilyenkor az, hogy mit keresünk valójában? És miből fakad az a hiány, amit igazából pótolni szeretnénk? Szeretetéhség, érzelmekre, testi érintésre való kiéhezettség, intimitás, közös időtöltés, romantika – ezek még az érme világosabb oldalai. Ha viszont egy másik embert használnánk arra, hogy olyan mély fájdalmat vagy hiányt pótoljon, amit sosem lesz képes – az önzőség. Ezért is szeretjük elkerülni a kínos kérdéseket és a magunkba pillantást. Lehet, nem tetszene, amit odabenn találnánk. Pedig a felismerés a megoldáshoz is elvezethet és csak egy dolog hiányzik utána, ami a tettek felé indít el minket. A bátorság – ami nélkül az élet is sokkal szürkébb és méltatlanabb marad.

A képek forrása: hips.hearstapps.com, i.pinimg.com, today.ttu.edu